Negyed évszázados fennállását ünnepelte két hete a Bonyhádi Székely Kör népdal csoportja, amelyet 1991-ben Höffler Lajosné Kelemen Emma alakított meg, két évvel azután, hogy a kört hivatalosan bejegyezték. A csoportot 1997-től Bíró Sándorné, vagy ahogyan a helybeliek ismerik, Bíróné Ági vezeti. Mint elmondta, a mai napig heti rendszerességgel próbálnak, tanulják, gyűjtik a bukovinai székely népdalokat, akárcsak az egyéb szellemi, tárgyi emlékeket, népviseleteket.

Szívüket, lelküket beleadják az éneklésbe, ami eredményeikben is tükröződik. A csoport összesen öt országos arany minősítést nyert, és a Vass Lajos Kárpát-medencei Népdalversenyen Nívó-, valamint Nagydíjat is kiérdemeltek. Ehhez számos remek tanár segítette hozzá őket: Szakács Zoltánné, Höffler Lajosné Kelemen Emma, Szabóné Gáncs Tünde, Siklósi Krisztián, valamint Falkai Gyuláné Jakab Éva is dolgozott a csoporttal, most pedig Gaál-Martin Elvira foglalkozik velük. A dalos asszonyok igen aktívak, elmaradhatatlan résztvevői a bonyhádi rendezvényeknek, az országnak szinte nincs olyan szeglete, ahol ne jártak volna és külföldön Lengyelországban, Romániában, Szerbiában, Németországban, Szlovákiában, valamint Ukrajnában is vendégszerepeltek már, van, ahol többször is.

Minden fellépésükre szívesen gondolnak vissza, de az első határon túli közös útjuk talán a legemlékezetesebb – mondta a csoport vezetője. Lengyelországban az ezredfordulón jártak először, miután egy lelkes lengyel néprajzkutató kiötlötte, hogy az egykor Bukovinában élt népeket egy nagy ívű folklór programsor keretében hozza újra össze. Ez lett a Bukovinai Találkozások, amelynek első bonyhádi alkalmát a Székely Kör rendezte.

Az első lengyelországi rendezvényen vendéglátóik ámulatba ejtően gyönyörű helyen, egy hatalmas erdő közepén levő vadászházban szállásolták el a csoportot, de nagy és új élmény volt a színes forgatag, a többféle nemzetiség, az ukrán, román, lengyel, magyar tánc- és énekcsoportok sokszínűsége is. – Arra ébredtem rá, hogy ebben a közegben nem számítanak az egyébként fennálló nemzeti ellentétek, itt például a román és a magyar becsüli és tiszteli egymás kultúráját – emlékezett vissza Bíróné Ági.

Fellépéseik során azt is megtapasztalták, hogy minél keletebbre haladunk Európában, annál élőbb a folklór. Nálunk egyre komolyabb gond az utánpótlás kérdése, miközben a régi tagok hangja megkopik, és eljön az az idő is, amikor már nem tudják folytatni. Az alapító tagok közül mára mindössze hárman énekelnek a 19 tagú csoportban: Máté Margit, Domokos Pálné, valamint Bíróné Ági.

Pedig egy ilyen csoporttól nagyon sokat lehet kapni. Vezetője is mindig azt mondja a tagoknak, hogy járjanak a próbákra, amíg csak erővel bírják, mert az ének, a közösség gyógyít. Amíg együtt vannak és énekelnek, addig elfelejtik bajukat, bánatukat. Röpül is az idő ilyenkor, például egy fellépés után, ha az asszonyok összeülnek egy kicsit csak a saját örömükre énekelni, és dal-dalt követ, bizony nagyon hamar lesz reggel.

Persze nekik van is miből válogatniuk, hiszen hatalmas népdalkincset tudhatnak a magukénak – ők sohasem papírról énekelnek –, és mivel a bukovinai székelyeké az egyik legjobban legyűjtött népdal kincs, szerencsére még jó ideig van is miből meríteni.